Ismét itt vagyunk!
Húsvét. Vagy ahogyan azt Jehova tanúi szervezete nevezi, emlékünnep. Hogy ez mit is jelent, arról tavaly némiképp már beszámoltam: Az utolsó vacsora nézés. Ez a bejegyzés továbbra is aktuális. Annyit tudnék talán hozzáfűzni, ami mostanában idéződött fel bennem a televízióban látható reklámok hatására.

Bár Jehova tanúi szervezete a húsvétot is démonizálja, egyenesen bálványimádásnak tartja, én, ha összevetem azt, hogy milyenek voltak a húsvétjaink és milyenek az emlékünnepeink, azt kell mondjam, a húsvétok hiába nem voltak olyanok, mint amit a reklámokban látni, mégis sokkal szívesebben emlékszem azokra. Ellentétben az emlékünnepekkel.

Belegondolva, az emlékünnepek sem olyanok voltak, mint a reklámokban. De a szervezetben ez már csak így megy. A propaganda anyagban ezt az alkalmat is úgy állítják be, mint egy kellemes, vallásos eseményt. Ellenben a valóság az, hogy ez is csupán egy újabb, halál unalmas szervezeti önfényezés. Ebből az unalmas részre élénken emlékszem. Azt, hogy ez is már mennyire nem Jézusról, hanem a szervezetről szól, más volt tanús blogokon olvastam. Hogy régebben ez hogy volt, tényleg nem tudnám megmondani. Annyira vártam, hogy vége legyen. Még el sem indultunk otthonról és én már haza szerettem volna érni. Vajon valóban ilyen érzéseket kell egy meghitt, vallásos eseménynek generálnia?

A húsvétok nálunk családi okokból nem voltak a legidillibbek. Amiket viszont a reklámokban látni, az ideális húsvét, mindig is vonzó volt számomra. Együtt a család, mindenki boldog, mosolyog, jól érzi magát, örül a másiknak, történeteket mesélnek, sütögetnek, több generáció együtt, közös programok (beleértve Jézusról való megemlékezést), na és persze az ajándékozás. Kellemes, vidám légkör, kikapcsolódás, feltöltődés a szeretteink körében.
Én ilyen húsvétot kívánok mindenkinek!